A vérrrokon - Prológus

Egy rövid, ám annál tartalmasabb Előzetes az új történetemhez, aminek ezt a címet adtam: A vérrokon

Ezt a sztorit, én vagyis Karool írom, és legtöbbször akkor lesz rész, ha sokáig nem tudunk új novellát hozni.

Jó szórakozást, és várom a véleményeket!

- Üljetek le! – int Dumbledore, mire a három jó barát kényelmesen helyet foglal. – Bizonyára el se tudjátok képzelni, hogy miért hívattalak ide titeket.

- Voldemorttal van valami, uram? – kérdezte azonnal Harry, miközben a szemében valami különös fény csillogott.

- Nem. Róla egyelőre nem tudunk sok mindent, csupán annyit, amennyit te elmondtál nekünk. Más miatt vagytok itt. – mondta az igazgató, majd végig nézett hármójukon, végül a szeme megállapodott Hermionén. – Granger kisasszony, van egy feladatom a maga számár.

- Mi lenne az, igazgató úr? – kérdezte a lány egy kissé félénk hangon.

Lehetett látni az arcán, hogy meglepődött azon, hogy Dumbledore az ő segítségét kéri.

- Ha ismereteim nem csalnak, akkor ön Granger kisasszony nagyon jól ismeri a könyvtárat. – mosolygott az igazgató.

- Abban biztos lehet! – szólt közbe Ron, csak hogy ő se maradjon ki a beszélgetésből.

Dumbledore rámosolygott Ronra.

- Ne féljen Mr. Weasley, önnek is lesz feladata. – vissza fordult Hermionéhoz. – Most lehetősége lesz arra, hogy felfedezze a tiltott részleget, ugyanis a segítségét szeretném kérni egy fontos kutatásban.

- Miről van szó? – kérdezte a lány, hangjában már csak a kíváncsiság csengett.

Dumbledore nem válaszolt azonnal.

- El kell mesélnem nektek egy történetet, ami hihetetlennek fog tűnni, de azt szeretném kérni, hogy ne szóljatok bele, semmi féle képen! Megértettétek?

Mind a hárman bólintottak, mire az idős igazgató mélyet sóhajtott.

- Harmincöt évvel ezelőtt megszületett egy varázsló ikerpár egy muggli családban. Ez a két kislány megtévesztésig hasonlított egymásra, azonban valami mégis megkülönböztette őket. Még pedig az, hogy az egyik kislány vakmerőbb, szemtelenebb és persze rosszcsontabb volt, mint a másik – Dumbledore elmosolyodott. – De nem volt gonosz. Ugyan olyan jó szíve volt, mint a testvérének. Ketten minden rosszaságban benne voltak, miután bekerültek a Roxfortba. A tanároknak rengeteg gondjuk, bajuk volt velük, és nem telt el úgy nap, hogy ne jártak volna az irodámban. Azonban húsz évvel ezelőtt az egyik lány, Emily eltűnt. Mindig ő volt az, aki belerángatta a nővérét mindenbe. Sok bajba keveredett, de mindig kihúzta magát belőle valahogy. Nagyszerű esze volt, és most is az van. Az egész Roxfort felbolydult az eltűnése hallatán, azonban senki nem találta meg. Jó magam is azok között voltam, akik a keresésére indultak, viszont, én másokkal ellentétben meg is találtam. Egy átok hatására szoborrá vált. Először azt hittem, hogy meghalt, de mikor jobban meg vizsgáltam a szobrot rájöttem, hogy Emily még él, csak be van zárva. Mozogni nem tud, viszont a tudata éber, és ha sejtéseim, és kutatásaim nem csalnak, akkor mindent tud arról, ami a világban folyik, hála a varázserejének. Rengeteget kerestem a módot, amivel ki lehet szabadítani, de nem sokat találtam arról az átokról, amivel csapdába zárták, csupán annyit, hogy minden évben csak aznap lehet megtörni az átkot, amikor rászórták. Valamint még azt is megtudtam, hogy csak az egyik hozzátartozója tudja megmenteni.

Miután Dumbledore elhallgatott, néma csend telepedett a szobára, csak a természet zajaiból szűrődőt be valamennyi.

- Ezt azért mondom el nektek, mert a lányt, akit bezártak oda azzal az átokkal, úgy hívják, hogy Emily Evans. Ő, Harry, a te édesanyád ikertestvére.